Esik. Hajnalban villámlott, azt hittük csak egy múló zivatar, de sajnos átment egy jó masszív csendes esőzésbe. Pedig az első betervezett állomás egy sétaút lett volna az iszapvulkánokhoz, így azt csak kocsiból kaptuk lencsevégre.
Castello di Montecuccolót már esernyővel a kézben másztuk meg. Sajnos feleslegesen, mert ezt is zárva találtuk. Az 1212-ben emelt bizánci torony tövéből pedig az eső miatt nem láttunk semmit a panorámából.
Leereszkedtünk a völgybe, mert útba esett egy 1522-ben épített szamárhátú híd, a Ponte di Olina. Megcsináltuk a fotókat, aztán neki veselkedtünk a brutális emelkedőnek, ami visszavitt a főútra. Hiába volt aszfaltos az út, a meredek dőlésszög és a folyamatosan folyó esővíz miatt egyesben is kipörgött az autónk kereke. Találtam egy másik utat, amit ugyan egy rövidebb szakaszon szétmosott egy korábbi áradás, de nem tűnt annyira meredeknek, végül ezen sikerült felkapaszkodni.
Kanyargós, keskeny, de járható hegyi utacskákon haladtunk keresztül az Appeninek hágóin. Volt ahol elértük az 1700 méteres magasságot is, de a ködtől semmit nem láttunk a tájból és a hőmérséklet is lecsökkent tíz fok körülire. Láttunk viszont mindenfelé kis gazdaságokat, ahol a saját tehenük tejéből minőségi, érlelt parmezán sajtokat gyártanak a helyiek. Be is ugrottunk az egyik farmra, hogy beszerezzünk egy cikkelyt a méretes malomkerékből.
Délutánra elállt az eső, sőt még néhol az ég is kikékült. Ezen felbuzdulva egy újabb fellegvárba másztunk fel a meredek kaptatón, de már meg sem lepődtünk, hogy a Fortezza delle Verrucole kapuján is egy nagy lakat fogadott. Itt viszont már lenyűgöző kilátásban volt részünk, érdekes volt látni, hogy milyen lehetetlen meredek hegyoldalba képesek építkezni az olaszok.
Utolsó programpontunk fel haladtunk éppen, amikor az út mentén megpillantottunk egy alpesi stílusú éttermet egy csomó útépítő melós kocsijával a parkolóban. Nos, ha az ittenieknek ennyire bejön a hely, nekünk is biztos jó lesz alapon úgy döntöttünk, hogy akkor ide betérünk egy ebédre. Jól tettük. Mindössze hét euróért ettünk egy prosciutto sonkás spagettit, aminek persze itt sokkal elegánsabb neve van, de a lényeg, hogy finom volt és most már tele hassal folytattunk utunkat, immár csodás napsütésben.
Grotte di Equi Terme szurdok és cseppkőbarlangról nem sok mindent találtam a neten, ezért aztán nem volt túl nagy elvárásom a hellyel kapcsolatban főleg, hogy abban sem voltam biztos, hogy odaérünk-e nyitvatartási időben. Szerencsénk volt, sikerült beférnünk az utolsó csoportba. Aggtelekhez szokott magyaroknak kicsit gagyi ez a barlang, de azért van benne minden. Érdekes formájú cseppkövek, függő tavacskák és kürtők. Az út több mint félórás, és egy helyen kibukkan a szabadba, ahol egy sziklafal oldalában kialakított kilátón találjuk magunkat. A szurdokban egyébként tanösvényeket építettek ki, azt is érdemes végig járni, kb. egy óra alatt végeztünk vele.
Na most már irány a tengerpart, reméljük holnapig kitart ez a szép idő!
Castello di Montecuccolót már esernyővel a kézben másztuk meg. Sajnos feleslegesen, mert ezt is zárva találtuk. Az 1212-ben emelt bizánci torony tövéből pedig az eső miatt nem láttunk semmit a panorámából.
Leereszkedtünk a völgybe, mert útba esett egy 1522-ben épített szamárhátú híd, a Ponte di Olina. Megcsináltuk a fotókat, aztán neki veselkedtünk a brutális emelkedőnek, ami visszavitt a főútra. Hiába volt aszfaltos az út, a meredek dőlésszög és a folyamatosan folyó esővíz miatt egyesben is kipörgött az autónk kereke. Találtam egy másik utat, amit ugyan egy rövidebb szakaszon szétmosott egy korábbi áradás, de nem tűnt annyira meredeknek, végül ezen sikerült felkapaszkodni.
Kanyargós, keskeny, de járható hegyi utacskákon haladtunk keresztül az Appeninek hágóin. Volt ahol elértük az 1700 méteres magasságot is, de a ködtől semmit nem láttunk a tájból és a hőmérséklet is lecsökkent tíz fok körülire. Láttunk viszont mindenfelé kis gazdaságokat, ahol a saját tehenük tejéből minőségi, érlelt parmezán sajtokat gyártanak a helyiek. Be is ugrottunk az egyik farmra, hogy beszerezzünk egy cikkelyt a méretes malomkerékből.
Délutánra elállt az eső, sőt még néhol az ég is kikékült. Ezen felbuzdulva egy újabb fellegvárba másztunk fel a meredek kaptatón, de már meg sem lepődtünk, hogy a Fortezza delle Verrucole kapuján is egy nagy lakat fogadott. Itt viszont már lenyűgöző kilátásban volt részünk, érdekes volt látni, hogy milyen lehetetlen meredek hegyoldalba képesek építkezni az olaszok.
Utolsó programpontunk fel haladtunk éppen, amikor az út mentén megpillantottunk egy alpesi stílusú éttermet egy csomó útépítő melós kocsijával a parkolóban. Nos, ha az ittenieknek ennyire bejön a hely, nekünk is biztos jó lesz alapon úgy döntöttünk, hogy akkor ide betérünk egy ebédre. Jól tettük. Mindössze hét euróért ettünk egy prosciutto sonkás spagettit, aminek persze itt sokkal elegánsabb neve van, de a lényeg, hogy finom volt és most már tele hassal folytattunk utunkat, immár csodás napsütésben.
Grotte di Equi Terme szurdok és cseppkőbarlangról nem sok mindent találtam a neten, ezért aztán nem volt túl nagy elvárásom a hellyel kapcsolatban főleg, hogy abban sem voltam biztos, hogy odaérünk-e nyitvatartási időben. Szerencsénk volt, sikerült beférnünk az utolsó csoportba. Aggtelekhez szokott magyaroknak kicsit gagyi ez a barlang, de azért van benne minden. Érdekes formájú cseppkövek, függő tavacskák és kürtők. Az út több mint félórás, és egy helyen kibukkan a szabadba, ahol egy sziklafal oldalában kialakított kilátón találjuk magunkat. A szurdokban egyébként tanösvényeket építettek ki, azt is érdemes végig járni, kb. egy óra alatt végeztünk vele.
Na most már irány a tengerpart, reméljük holnapig kitart ez a szép idő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése